Göbölyös N. László írása

Mindössze ötvennyolc évet élt, mindössze egy féltucatnyi emlékezetes filmben játszott, de ez is elég volt neki a mozi-örökkévalósághoz: Maria Schneiderre mindig úgy fogunk emlékezni, mint Az utolsó tangó Párizsban hősnőjére, aki eljut partnerével, Marlon Brandóval a kétségbeesett szexualitás végső határáig, ami után csakis a halál, a gyilkosság következhetett.

Az akkor alig húsz esztendős francia színésznőt élete végéig lidércnyomásként kísérte a film, amely híressé tette őt: soha nem bocsátotta meg a rendező Bernardo Bertoluccinak, és az ellenállhatatlan egyéniségű, de legalább annyira zsarnoki Marlon Brandónak, hogy „manipulálták”. Erre persze csak évekkel később döbbent rá, de addigra már pszichiátriai kezelésen is átesett. Néhány éve azt is bevallotta, hogy a Tangó legdurvább jelenetei „élesben” játszódtak le, gyakorlatilag megerőszakolták.



Maria igazi filmszínésznő szeretett volna lenni, és nem botrányhős, de kevés olyan alkotás volt, amelyben kibontakoztathatta volna igazi képességeit: Jack Nicholson partnere volt Michelangelo Antonioni Foglalkozása: riporter című filmjében, 30 évvel később Franco Zeffirelli adott neki szerepet a Jane Eyre-ben. A többi felejthető, a „Gyűlölt” tangó itt maradt. Halálhírének hallatán Bertolucci csak annyit mondott: „Régen bocsánatot kellett volna kérnem tőle”.



De vajon csak a túlfűtött szexualitás és a másfél évtizedes betiltás miatt vált-e Az utolsó tangó kultuszfilmmé? Tudjuk, a tiltott gyümölcs mindig édes, ez a filmeknél is így van, aztán már sokszor kiderült egy tilalom feloldásakor, hogy erejét éppen az indexre tétel adta. De a Tangó nem ez az eset. Bertolucci filmje még éppen dobozban volt (Olaszországban az összes kópia megsemmisítését is elrendelték, maga a rendező is csak titokban őrizhetett meg egy példányt), amikor 1986-ban kijöttek az amerikaiak a nagy „utánérzéssel”, a 9 és fél héttel, amit sosem tiltottak be. Pillanatok alatt „kultuszfilm” lett belőle. Instant kultuszfilm. Néhány éve újra megnéztem, és rájöttem, hogy egyetlen időtálló érték van benne: Joe Cocker zenéje. Nem így Az utolsó tangó – ma is remekmű.



Ez a film ugyanis nem a szexről szól. Hanem egy életérzésről, az emberi kapcsolatok széthullásáról, a menekülésről, a magány elviselhetetlenségéről, amelyet pótcselekvések képesek csak feloldani. Az utolsó tangó ugyanaz filmen, mint Camus Közönye. Ugyanolyan felkavaró, ugyanolyan dühítő. Egyikben sincs mentsége a főhősnek, de egyikük sem kér kegyelmet. Lehet, hogy Bertoluccinak kellett volna megrendeznie a Közönyt, de Visconti öt évvel korábban elhalászta előle. Csinált belőle Mastroiannival egy korrekt illusztrációt. Lehet, hogy Bertoluccinak ez volt a bosszúja?



Aztán ne felejtsük el azt sem, hogy alig 4 évvel vagyunk 68 után. Amikor Bertolucci, aki éppen csak átlépte a kritikus 30. életévét, amely után már „mindenki gyanús”, rájön, hogy hiába szeretkezünk, a háború azért ott van: a külvilágban és bennünk is. Már nem lehet olyan „elkötelezett, kollektív” filmeket készíteni, mint a Szerelem és >düh, amelyben baloldali és anarchista alkotók, Pasolini, Bellocchio, Godard és Bertolucci forradalmi-spirituális útkereséseikről vallanak. És a kijózanodás fájdalmát ki kell üvölteni. Ahogyan Brando teszi az első jelenetben. Harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Bertolucci (háta mögött a Tangónál sokkal iszonyúbb képi világú Novecentóval, Az utolsó császárral, vagy az Oltalmazó éggel) képes legyen elkészíteni egy nemzedék ártatlanságának szeretetteli, mégis távolságtartó látleletét, az Álmodozókat.

Maria, köszönjük áldozatodat.