Göbölyös N. László írása

A Szerelem erősebb a Halálnál is – megmondatott már az Énekek Énekében is. Ha van ennek az örök igazságnak értéke, akkor az korunk, a 20-21. század, amikor a Halál könnyedén osztogat mindkét kezéből, és soha nem tudhatjuk, mikor és hol csap le ránk a végzet. Ilyenkor lennie kell egy olyan megtartó erőnek, amely túllép minden pusztuláson és elmúláson.

Ezt a gondolatot sugározták a római Muta Imago kétszemélyes színházának fiatal, gyermeki tisztaságú művészei, Claudia Sorace és Riccardo Fazi az (a+b)3 című előadással, amelyet a Trafo Kortárs Művészetek Háza Le Temps d' Images (A képek ideje) fesztiválján mutattak be.

A „néma kép” valójában egyáltalán nem néma: az ő pantomimjukat (testbeszédüket), ősidőket idéző árny- és bábjátékukat, amelyben még egy közösen kibontott narancs és egy kifújt korty cigarettafüst által megvilágított vallomás is az összetartozást jelképezi, brutálisan félbeszakítják a háború hangjai, a bombázások, a lövöldözések fényei, dübörgései, durranásai, robajai (a darab vége felé ránk zúduló „géppisztolysorozat” hangjai már-már elviselhetetlenek), a háttérben fotókat, filmeket látunk olyan háborúkból, amelyek – a napi hírek dömpingjében – már alig-alig érintenek meg minket.

Hogy melyik háborúról van szó? Tulajdonképpen mindegy. A darab elején még akár H.G.Wells Világok harca című művére is lehetne gondolni, aztán bejönnek az első- és második világháborús kollektív emlékek, de ha csak arra gondolunk, hogy az elmúlt 100 évben nem volt olyan év, amikor valahol a Földön ne dúlt volna háború, vagy arra, hogy – mint Claudia az előadás után elmondta – még azok, akiknek nincsenek közvetlen háborús élményeik, sem képesek túltenni magukat a mindennapok harcain, békétlenségein.

Közben újabb kontrasztként hadüzeneteket, harcra lelkesítő beszédeket, hadijelentéseket hallunk, klasszikus és modern versekkel elegyítve: így találkozó Ariosto Orlando Furiosójának csataképe Walt Whitman spirituális magasságokba emelkedő szerelmes költeményével.

A két fiatal művész, akik egyben az előadás szerzői és rendezői is, mesterien játszanak a minimális díszletekkel. Az árnyjátékokat szolgáló lepedő hol paraván, hol asztal, hol ágy, hol pedig óvóhellyé válik, a csupasz villanykörték hol a szerelmesek vacsorájának hangulatvilágítását jelzik, máskor a pince fényeit, és ezekből lesznek a „nyomjelző lövedékek” is.

Az előadás egy „gyászjelentés-sablon” bemutatásával érne véget, de a Lány, azaz A. magára ölti a megölt B. árnyképét, hogy örökre eggyé váljanak. E gesztus közben erősödő moraj egyszerre tud lecsengeni a hallgatóban motorzúgásként és szívdobbanásként, majd hirtelen elnémul.

Különös élmény volt figyelni a közönség reakcióját e záróakkord után. Mintha először senki nem mert volna tapsolni, még benne volt a nézőkben a sokkhatás, a zavar, az azonosulás. Aztán először visszafojtva verődtek össze a tenyerek, hogy néhány perc után vastaps köszöntse a Muta Imagót. Mert gyógyít, aki kimondja a bajt, a jajt, és még inkább gyógyít, aki reményt is ad.