Göbölyös N. László írása

Találós kérdés: ki énekelte a pop-zene történetében az első környezetvédő dalt? A válasz: Adriano Celentano. Ki énekelte a leghíresebb dalt a vietnami háború ellen Európában? Gianni Morandi. Hol mesélték el először a haláltáborok történetét rock-dalban? Megint csak Itáliában – az Equipe 84 együttes által. Máig kevesen tudják, hogy a belcanto, a szép romantikus dalok hazájának modern dalnokai mennyire odafigyeltek már közel 50 évvel ezelőtt is a világ történéseire.

Az első igazi olasz „rocker”, aki már Fellini Édes életében is szerepelt, 1966-ban írta az Il ragazzo della Via Gluck című gyönyörű balladát, amit Celentano a mai napig műsoron tart, és amelynek hőse egy mezőszéli településről a városba megy, de mire visszatér, már egy új város nőtte be a füvet.

http://www.youtube.com/watch?v=5Q-NaC7P3a0

„Miért építenek egyre csak házakat/ és nem hagynak füvet?” („Perché continuano a costruire/ le case e non lasciano l’erba?”) – tette fel a kérdést Adriano, majd e befejezésből kibontva született meg két évvel később a naiv, de szabadságát védelmező hegyi pásztor, Serafino története, akit Celentano el is játszott Pietro Germi azonos című filmjében. (Az 1968-ban megjelent dal B-oldala is figyelemre méltó: a La pelle (A bőr) a faji toleranciára szólít fel, bibliai alapon, az 5. parancsolatra hivatkozva.)

Celentano vonzódása a friss levegőhöz érhető, hiszen az egyik legfejlettebb észak-olasz városból, Milánóból származik, akárcsak kenyeres pajtása, Giorgio Gaber, akivel együtt kezdték pályájukat, de ez utóbbi fokozatosan elment a színházzal kombinált „nagyvárosi dalköltészet” irányába. („Szerepköre” egy kicsit Cseh Tamáséra emlékeztetett). Gaber írta 1970-ben a Come é bella la cittá (Milyen szép a város) című szatirikus dalt, amelyben arról áradozik, hogy Milánóban minden csillog-villog a kirakatoktól a reklámokig, miközben az emberek csak dolgoznak, termelnek, egyre több a gép és a felhőkarcoló. A sors iróniája, hogy a 2003-ban elhunyt Gaberről koncerttermet neveztek el egy évvel később a milánói Pirelli cég felhőkarcolójában – igaz, annak alagsorában…

Francesco Guccini 1965-ben írta meg a Dio é morto (Isten meghalt) című dalát, amelyet két évvel később az I Nomadi együttes tett halhatatlanná. A nietzschei gondolatot Allen Ginsberg Üvöltésének hangulatával vegyítő dalban a halott isten a háborúké, a koncentrációs táboroké, a rasszizmusé, a harmadnapra feltámadott pedig azé a világé, amelyben az önmagát kereső új generáció vágyik. Sajátos módon a RAI cenzúrázta a dalt, ugyanakkor a Vatikáni Rádió lejátszotta, és VI. Pál pápa személyes tetszését is elnyerte. Elvégre a Szentatya a „nem-hívőkkel” való párbeszéd legfőbb szószólója volt…

http://www.youtube.com/watch?v=sHKT-LCZ-g8

Hasonlóan nagy vihart kavart az 1971-es sanremói fesztiválon Lucio Dalla a 4 marzo 1943 című dalával. A dal eredeti címe Gesú Bambino (Gyermek >Jézus) volt, de a cenzorok akadékoskodásait elkerülendő Dalla saját születési dátumára változtatta. A ballada hőse egy kikötővárosbeli leányanya, aki egy ismeretlen földről jött katonától fogan meg, és úgy dönt, hogy a Megváltó nevét adja gyermekének, aki, amikor felnő, az egyszerű emberek között érzi jól magát, velük iszik, kártyázik a kocsmákban, és boldog, hogy mindenki Gyermek Jézusnak szólítja.

http://www.youtube.com/watch?v=pGv2JbIpy24

Dalla előadópárja Sanremóban a korszak talán legkiemelkedőbb olasz rock-együttese volt, az Equipe 84, amely nemzetközi, azaz angolszász mércével is a „progresszív”’ zene élvonalába tartozott. Maga John Lennon is elismerően nyilatkozott róluk. A Maurizio Vandelli vezette Equipe, amelynek több dala, köztük a 29 settembre (Szeptember 29), vagy a Nel Ristorante di Alice (Alice éttermében) nemzedéki himnusz lett, 1966-ban azzal okozott megdöbbenést, hogy Auschwitz címmel egy dalt írtak a házkamrákról egy kisfiú nevében, aki több száz társával együtt „a szélbe került, ahol nem tudott megtanulni mosolyogni”. A dal arra is felhívja a figyelmet, hogy Auschwitz, a második világháború borzalmai sem voltak elegendők arra, hogy az emberiség vérszomját kioltsák. A zenekar egy sajátos promóciós videót készített a dalhoz, amelyben egy téli erdőben, toporogva, vacogva énekelnek, bár valamennyien bundában vannak, sőt, egyikük, az óriás termetű, kicsit Hobóra emlékeztető Victor Sogliani katonasapkában és zubbonyban veszi át Vandellitől a szólamot. A RAI két éven át nem volt hajlandó lejátszani a dalt…A témával 1969-ben egy másik kiváló olasz progresszív banda, a milánói I Camaeonti is foglalkozott: ők Anna Frank történetét idézték fel, Mino Reitano szerzeményében, amelyben zsidó dallammotívumok is felcsendülnek.



http://www.youtube.com/watch?v=dnQvZ_mzAQA

„C’era un ragazzo, che come me, amava i Beatles e Rolling Stones” (Volt egy fiú, aki, mint én, szerette a Beatlest és a Rolling Stonest) - nagy volt a meglepetés 1966 őszén, amikor Itália tinédzserkorból alig kinőtt bálványa, Gianni Morandi ezzel a dallal csatlakozott a vietnami háború elleni, egyre szélesedő tiltakozáshoz. Addig a bájosan szögletes mozgású, kisfiúsan szenvedélyes Giannit úgy ismerték, mint érzelmes, kamaszlányokat és érettebb hölgyeket egyaránt könnyekre fakasztó dalok imádni valóan őszinte előadóját. A mindig humanista gondolkodású Morandit azonban nagyon megindította pályatársa, Mario Lusini dala, és – a féltő intelmek ellenére – műsorára tűzte. A közmédia, bármilyen nagy sztár is volt, vele sem tett kivételt: nem engedélyezte a dal előadását, hogy „ne sértse a nagy szövetségest’”, az Egyesült Államokat. Még parlamenti interpelláció is volt az ügyben.

A lemez azonban, amelyet maga Ennio Morricone hangszerelt, óriási sikert aratott, híre eljutott egészen Amerikáig, ahol a békemozgalmak „folk-Madonnája”, Joan Baez is műsorára tűzte. A dolog pikantériája, hogy Morandi néhány hónappal később kezdte meg katonai szolgálatát, amely Olaszországban ugyanolyan szenzáció volt, mint annak idején Elvis Presley bevonulása az USÁ-ban (Magyarországon is népszerű korai filmjeiben, amelyek 1964-65-ben készültek, csak a szerep kedvéért bújt angyalbőrbe), és első hat hónapja alatt semmilyen fellépési lehetőséget nem engedélyeztek neki. Amikor aztán végre közönség elé léphetett – ráadásul civilben – a C’era un ragazzo nem hiányozhatott műsorából. Azóta is legkedvesebb dalai közé tartozik, 2009. június 27-én Budapesten, a Margitszigeten is ugyanolyan átéléssel énekelte, mint 43 évvel korábban…






http://www.youtube.com/watch?v=rOJQuTD73Wk&feature=related