Göbölyös N. László írása

Az itáliai reneszánsz mérhetetlen szellemi gazdagságával nem lehet betelni. A Quattrocento és Cinquecento ránk hagyott zsenialitása még azok számára is újra meg újra lenyűgöző, akiknek volt szerencséjük „eredeti környezetben” megcsodálni a sok-sok remekművet. Most ezt az érzést próbálta elhozni a Szépművészeti Múzeum újabb nagy sikerű tárlata, a Botticellitől Tizianóig.

A korszak szerelmesei számára nem csupán az olyan nagy hírű alkotások jelentettek élményt, mint Leonardo Nő hermelinnel vagy Veneto Flóra című képe, hanem Giorgione portréi, a komor hangulatú Mantegna, akinek még a Királyok imádása sötét hátterében is van valami fenyegető, vagy Botticellitől a Szent Virginia élete, amelynek több „epizódból” álló története szinte viszi a néző szemét egyik jelenetről a másikba.

Nem kevésbé csodálatos Sodoma Lukrécia halála című festménye, amely e tragikus témában is megmutatja a női test szépségét, vagy Tiziano Passió-művei: A keresztre feszítés és a jobb lator, amelyen ott kavarog az a pillanat, mielőtt „a nap elsötétedett és a templom függönye középen kettészakadt” (Szent Lukács Evangéliuma) és a Mária Magdolna a pusztában.

A látvány örömét megkaptuk. A spirituálisat annál kevésbé, mert a reneszánsz levegője hiányzott a tárlatról. Sőt, a levegő, mint olyan is.



Már többször bebizonyosodott, hogy az az elkülönített rész, ahol a Szépművészeti Múzeum különleges időszaki kiállításait rendezik, túlságosan szűk, levegőtlen, és az esetek többségében rosszul megvilágított. (Ez utóbbit most jól megoldották, a képek viszonylag alacsonyra kerültek).

A reneszánsz tárlat kapcsán kétszeresen is zsúfoltság-érzése lehetett a látogatónak: egyrészt több teremben is „egymás hegyén-hátán” voltak a képek, ezzel egymás hatását is rontották, másrészt pedig a tömeg sem tudott eloszlani, és szinte a lehetetlenre vállalkozott, aki szeretett volna egy-egy festményben, akár annak technikájában, ember- és tájábrázolásában, színeiben, vagy akár szellemében elmélyülni.

De valószínűleg a többség nem is akart hosszabban időzni, a zárt térből való kilépés után általánossá vált a „mély levegővétel”, amely nem a lelkünket eltöltő gyönyörűség nyomán kiszakadó sóhaj volt. Hogy is lehetne így átélni az emberi szellemtörténet egyik legfényesebb korszakát, amikor újjászületett az életöröm?